Egy szép nyári estén vacsorához készül a Wagner család Nagyváradon. Az 1920-as évek közepén járunk. Erzsi mama hangosan szólítja gyermekeit, Gabikát és kisöccsét, Nándikát 

„Gyerekek gyertek vacsorázni!”

A gyerekek éhesen beszaladnak, felülnek az asztalhoz. A tányérkájukon egy-egy kocka gomolya sajt, s mellette egy szép szelet kenyér.

‍

‍

Rövid ima következik, majd Erzsi mama kilép a konyhába az esti tejes italt elkészíteni. Rövid idő múlva visszatér, és meglepetésére Nándika tányérján egy gomolyából mintázott leányka ül, Gabikáé pedig már üres. A szigorú Nándor papa is belép, megcsodálja az alkotást, szép és arányos a leányka. De a dicséret így hangzik: 

„Ügyes vagy fiam, de a gomolya az ennivaló! Ha jól emlékszem, nem nagyon kedveled. Edd meg a kenyered, tedd el a művedet!”

Jót nevet a család, mert így és ebből az okból derült ki, hogy a négyéves Nándika nem is akármilyen szobrász. Villám gyorsan dolgozik, még abból az anyagból is, amit nem szeret. Ez volt az első alkotása.