english
日本
magyar

EGY KÜLÖNÖS ÉLETÚT, EGY KÜLÖNÖS ÉLETMŰ

Wagner Nándor szobrászművész (Nagyvárad, 1922. október 7. – Moka (Japán), 1997. november 15.)

A XX. századi történelem a magyar művészek számára sem kínált nyugodt alkotói körülményeket: az 1922-ben Nagyváradon született Wagner Nándor felkészülését is derékba törte a második világháború, pályakezdését beárnyékolták a háború utáni periódust meghatározó, alapvetően művészetellenes kelet-európai társadalmi-politikai viszonyok, majd munkássága kiteljesedő szakaszában a nyugat-európai és távol-keleti idegen környezetbe, művészeti közegbe való beilleszkedés nehézségeivel kellett megküzdenie. Néhány monumentális mű, és sok tervben maradt alkotás, kisplasztika megalkotása fűződik pályakezdő budapesti alkotóperiódusához. Az 1956-os forradalom és szabadságharc bukásával egzisztenciális lehetőségei és alkotói perspektívái is reménytelenné váltak Magyarországon, s mint oly sok XX. századi kortársa, Wagner Nándor is csak hazájától távol bontakoztathatta ki tehetségét: a trianoni döntés következtében Romániához csatolt magyar szülővárosától, Nagyváradtól, és pályakezdésének színterétől, Budapesttől kényszerűen elszakadva és eltávolodva kezdetben Svédországban tevékenykedett, ahonnan tizenhárom esztendős eredményes, de nehézségekkel és kilátástalanságokkal beárnyékolt alkotóperiódus után Japánba utazott, ahol az életútja lezárulásáig ívelő csaknem három évtizeden át lankadatlanul dolgozott.

Az 1960-as évek végéig tartó svédországi alkotószakasz remekbe szabott munkákkal kamatozott: festmények, grafikák, kisplasztikák valamint monumentális emlékművek és díszítő jellegű köztéri kompozíciók gazdagították a Wagner-életművet: ezek sorában talán a legjelentősebb az általa kikísérletezett öntött krómacél szoborkészítési technikával megvalósított, Lund város temetőjében 1963-ban, a második világháború lengyel áldozatainak és menekültjeinek tiszteletére felállított Angyal-emlékmű. Ez a kompozíció is azt tanúsítja, hogy a Wagner-életművet a kezdetektől az újítás és a modernitás szelleme hatotta át, s törekvései, kapcsolatai nem szakadtak meg a klasszikus tradíciókkal sem. A svédországi hátrányos megkülönböztetések, a méltatlan mellőzöttség miatt – miután feleségül vette Akiyama Chiyo festőművészt – az 1960-70-es évek fordulóján Wagner Nándor Japánba tette át székhelyét. Itt heroikus feladatvállalással, immár harmadszor kezdte újra – teljesen ismeretlen környezetben és egy, az európaitól gyökeresen különböző kulturális-művészeti közegben – pályafutását, újra felépítette otthonát és műtermét, s megteremtve optimális alkotókörülményeit számos jelentős megbízást teljesíthetett. Pályázatnyertes terv realizálásaként állíthatta fel 1974-ben az Utazók védőszentje című, szakrális ihletettségű kompozícióját és Szivárvány-szökőkútját a tokiói-naritai repülőtér mellett, s szobrot állíthatott a japán fővárosban (Földanya, 1976) és több kisebb városban is. Életének utolsó két évtizedében, az 1977 és 1997 közötti időszakban – a megrendelői kívánalmaktól és kényszerektől megszabadulva – a munkássága szintéziseként megalkotott, a hallatlan gondolati mélységek és formai bravúrok, a plasztikai érzékenységek által éltetett Filozófiai kert című alkotásán dolgozott. A nagy mű elkészült, de a művész csupán a műtermében való felállítását érhette meg. A nagyhatású kompozíció szélesebb körben csak az ezredfordulón, majd azt követően válhatott ismertté: napjainkban már Budapest és Tokió művészetkedvelő közönsége is elmerülhet tartalmi gazdagságában, gyönyörködhet különleges szépségeiben.

A svédországi alkotóperiódusról még csak-csak érkeztek az egykori barátokhoz és kollégákhoz hírek, de a Japánban való letelepedés után a kontaktus szinte teljesen megszűnt hazájával és Európával: a magyar művészetben évtizedeken át nem jelent meg egyetlen híradás sem a Távol-Keleten dolgozó, nemzetközi sikereket arató alkotóról. Csak a művész 1997-ben bekövetkezett halála után, a művészete értékeinek felfedeztetéséért, a hagyatékának megőrzéséért megalakult és tevékenykedő Academia Humana Alapítvány munkálkodásának eredményeként térhettek vissza Wagner Nándor szobrai Magyarországra, illetve a magyar közterekre: Székesfehérvárra a Corpus Hungaricum (1999), a budapesti Gellérthegyre a Filozófiai kert (2001) kompozíciója, a szülővárosba, Nagyváradra József Attila (2005) bronzalakja, a budai Várba a Földanya egy kőbe faragott változata (2012), és a korai Anya gyermekével című mű újrafaragott példánya Miskolcra (2015). Így hát Amerigo Tot, Victor Vasarely és Pierre Székely – és oly sok, a világban szabadon, vagy a kényszereknek engedelmeskedve kalandozó magyar művésztárs – után, több évtizedes késéssel Nagyváradon (ahol kultuszát számos rendezvény, pályázat, kiállítás éltette a közelmúlt éveiben-évtizedeiben) és Magyarországon újra otthonra lelhetett Wagner Nándor szobrászművész életműve is, és szinte teljes fegyverzetben feltárulhat előttünk e kalandos sorsú alkotó művészete.

Wagner Nándor munkássága – a művész kísérletező alkatából eredően – számos alkotóterületet ölel fel: az életműben a domináns a szobrászati alkotómunka volt, de ez az alkotó festő- és grafikusművész is volt, s építészként tervezett és kivitelezett épületeket és kertet is, foglalkozott formatervezéssel – elsősorban bútortervei jelentősek –, és művészetpedagógiai módszereit is magas fokon gyakorolta, valamint a művészetfilozófiát is elmélyülten művelte. Vagyis reneszánsz alkatú és adottságú, tehetségű művészegyéniségként tevékenykedett a XX. század második és harmadik harmadában, egy mind ridegebb, s egyre mélyebb konfliktusokkal terhelt, a művészetet mind periférikusabb szerepkörbe utaló korban – és mindig nehéz körülmények között, mindig idegen közegbe, más és más környezetbe kényszerítetten, s mindig autentikus, egyéni szemlélettel megformált művekkel reflektálva a jelenségekre: talán ez lehetne az esszenciája Wagner Nándor sorsának és az életműve által megtestesített különös művészeti jelenségnek. A Wagner-művek Közép- és Nyugat-Európa, Európa és a Távol-Kelet között teremtenek kapcsolatot, eltérő kultúrákat, szemléletmódokat és hagyományokat kapcsolnak össze és szintetizálnak, s e rendhagyó alkotói feltételek által ösztönzötten és meghatározottan fogalmaznak meg izgalmas, sodró szenvedéllyel és mély érzelmekkel, és zavarba ejtő gondolati mélységgel és gazdagsággal, a végső megismerhetetlenség sokrétűségével, varázsával áthatott, hiteles korképet.

Wehner Tibor